New England-i kagylóleves

Már egy jópár napja nem írtam semmit, de most megtöröm a csendet, mert le kell írnom mennyire jólérzem magam. Hála az égnek elolvastam néhány remek könyvet és teljesen megváltozott a látásmódom. Mindennep örülök és minden a lehető legjobban alakul körülöttem. Még mindig nincs állásom, de érzem, sőt tudom, hogy mindjárt lesz. Bár lehet már van is, csak nem tudok róla. Ma is lehet elmegyek egy koncertre, szóval programok is tárulnak elém, nem szenvedek semmiben hiányt. Amióta így nézem a dolgokat, tehát tök pozitívan azóta sokkal jobban érzem magam a bőrömben, mindennek örülök, mindenkinek örülök és igyekszem szeretni mindenkit akivel kapcsolatba kerülök. Elég érdekes, hogy milyen hatások tudnak kialakulni az emberben. Érdemes lenne minden embernek hanyattdőlni és elgondolkodnia az életén....

"A mosolyban egymásra találunk, nyelvek, kasztok, pártok felett."

Hű, kezd elegem lenni már nagyon. Itt van megint péntek, újra elment egy hét és semmi. Nem találtam munkát, pedig van 10 helyre jelentkeztem. Ennyit ér a diploma. És itthon kell ülnöm plusszba, mert hát a barátaim sosem érnek rám. Kellemetlen, megszívtam. Ezért utálok itthon lenni, itt mindenkinek szúrja valami a szemét a másikkal kapcsolatban, nincs megértés, mindenki csak a párjába kapaszkodik. Milyen jó volt egyetemen, mindenki megértette a másikat, segítettünk a másiknak, törődtünk egymással. Itt mindenki leszar mindenkit. Nem is értem, ekkora felfogásbeli különbségek az ország egyik végén meg a másik végén. Nem is értem, nem is fogom megérteni. Lényeg, hogy más négy napja ülök itthon, egyedül a négy fal között, nem beszélek emberekkel, max anyámékkal veszek össze meg az msn. Hűha, legyek elégedett mi? Barátaim sora utazik ki külföldre dolgozni, segítenek nekik otthon, nálunk meg egy egyszerű újság napi megvétele is gondot okoz, mert hát ugye hátha abban is találhatnék újságot. Minden nap hallom, ja most elfelejtettem, most ezért nem, most azért nem. Mintha nem is akarnák, hogy én is dolgozzak, hogy elinduljak az életbe. ááá hagyjuk is elgem van már...

2009. szeptember 1. Az elmúlt 15 évben ez a nap jelentett valamit. Készültem is rá. Egy biztos pont volt. Ma viszont itt ülök. Nem kell mennem sehova, nem kell felvennem a hátizsákot. Ez a nap, már nem jelent semmit. Vége. Úgy érzem nem is írnám le ezeket, ha jött volna helyette valami új biztos "pont", de ennek hiányában ezen rágódom. Mondjuk ma is jelentkeztem két állásra is, és reménykedem, bízom benne, hogy sikerülni fog. És akkor elkezdhetem az új biztos "pontot". Jó lenne már, hiszen szeretnék besegíteni itthon, de főleg azért, hogy ne függjek a szüleimtől, és hogy eltudjak költözni. Nem akarok a terhükre lenni. Bár azt mondják nem vagyok, meg egy gyerek sincs elvileg a szülei terhére, de ez az élet rendje. Én is ki akarok repülni, csinálni mindent úgy ahogy akarok és nem a szüleim tanácsaira hallgatni, hanem a saját hibáimból tanulni. Menni fog. Tudom, hogy sikerülni fog, csak a kezdő lökés, lépés hiányzik, ami a biztos "pont-hoz" vezet...

"Nincs, ami nagyobb fájdalmat okozna az emberi léleknek, mint a hirtelen és gyökeres változás."

"Egyetlen felhő elég, hogy elsötétítse a napot."

Hétfő van, augusztus 31. Holnap kezdődik elvileg a tanítás, bár néhol már elindul a tanév. Én itthon vagyok. Csinálom az itthoni tennivalókat, fát vágtam, kicsit rendbe raktam a lakást, nézem az álláshírdetéseket, de semmi. Elég elkeserítő. Persze rengeteg embernek nincs munkája, és ebben az időszakban, amit úgymond "válságnak" neveznek nem is meglepő. De azért mégis rossz. 22 évesen, diplomával a zsebemben nem jó üldögélni, látni, hallani, hogy mindenki megy suliba vagy dolgozni. Bennem is itt van a tettvágy, csinálnék valami hasznosat. Persze a favágás is hasznos, de ez csak átmeneti és persze nem az a tervem, hogy mindig ezt csináljam. Munka közben kaptam egy telefonhívást, egy jóbarátom hívott. Kedvenc városomból, ahova 3 évig jártam egyetemre, onnan hívott, hogy menjek és találkozzunk, rosszalkodjunk egyet, ahogy ő mondta. Elmondtam neki, hogy én már nem vagyok ott és nem is leszek egy darabig mert a jelenlegi problémáimmal küzdök. Megértette persze, mást nem is tehet, de ő sem volt boldog. És mindig ez van. Próbálok nem gondolni arra, hogy már elmúlt, de az élet nem engedi, hiszen mindig látok valamit, hallok valamit vagy kapok egy hasonló hívást és azonnal eszembe jut minden szép, ami már elmúlt.

A mai nap hasonlóan egy unalmas, eseménytelen, szürkénél is szürkébb hétköznap lesz mint a korábbi napok. Csak reménykedem, hogy lesz valami változás. De midezektől függetlenül, nagyon hiányzik, hiányzik ami volt az elmúlt években...

 "Furcsa, mennyire fáj, amikor egy barát elköltözik - és amit hátrahagy, csupán a csend."

Hm...elég érdekes. Kicsit nyugodtabb vagyok. Mármint korábban már írtam, hogy nincs barátnőm és milyen jó lenne ha lenne. Ma viszint megint láttam egy kellemetlen párkapcsolati dolgot. Egyik barátom, aki lány, és van barátja, kártyparti közben kapott egy telefont. Egy kellemetlen hívás volt, már a beszélgetés elején, ami egyébként elég hosszú volt, láttam az arcán a feszültséget. Azonnal sejtettem, hogy a kapcsolatával van valami, vagy ahhoz kapcsolódik. Persze így volt. A beszélgetés után sorba mentek a telefonhívások, a veszekedések. Mivel ketten voltunk, volt lehetőségem hallgatni és közben gondolkodni. Egyből az jutott eszembe, kell ez nekem? Mert hiába jönnének most sokan ellenpéldákkal, hogy vannak nagyon harmonikus kapcsolatok, de akkor is, kell ez nekem? Ezek a veszekedések, viták egy nyugodt vasárnap délután? Milyen hangulatban feküdhet ő le ma este? Biztos nem fog jól aludni, rágódik majd az aktuális problémán stb. Mert biztos fog, nekem elmesélte a történetet, de ezt nem írom le, mert most nem is ez a lényeges. Bár erre most lehetne mondani, hogy egy kapcsolat ezzel jár, és mindehol vannak viták, ezt el kell tudni viselni és mellette van sok jó dolog is. De általában a rossz mindig elnyomja a jót. Szerintem. Persze előbb utóbb és is belefogok vágni, ha megtalálom akivel jó lesz.

Meglátjuk.

A tökéletes boldogság talán kis kellemetlenségek tükrében mutatkozik meg.

Igen. Azért jobb lenne, mindenképpen jobban érezném most magam, ha nem sütne így a nap. Bízom benne, hogy elég unalmas az eső mániám, de ez a hirtelen váltás tegnap óta, hát, kiborító számomra. Megint azt hallom egész nap majd, hogy sikítoznak a gyerekek az utcán, koriznak, deszkáznak stb.

Azért jobb lenne, ha tudtam volna tovább aludni, hiszen a vasárnap számomra a legelviselhetetlenebb nap. Senki nem dolgozik, mindenki otthon az ebédre koncentrál, aztán délután meg a durva punnyadás. Ez iszonyú. Az egész házban csend van, mindenki alszik, fekszik, meg eszik. Erről szól a vasárnap és szerintem nem csak nálunk. Én meg bezárva a szobámba halk zenére és lábújhegyen való járásra vagyok kényszerülve.

Azért jobb lenne, ha nem lennék egyedül. Ha lenne mondjuk egy velem egy korú tesóm. Lehet vele jól meglennénk. Kártyáznánk, bringáznánk vagy nem tudom, bármi. Mégsem lenne ilyen unalmas. Igaz, egyik barátommal megbeszéltük, hogy ma kimegyünk egyet sétálni, nos, az lesz a vasárnap fénypontja.

Azért jobb lenne, ha lenne egy barátnőm. De nem? Itt lenne, vele ébredtem volna, segítenénk esetleg a főzésben, délután egy film, fagyi, séta vagy bármi, ugyanúgy mint a sablonéletű emberek. Mondjuk igazából nem erre vágyom, de mégis, azért jobb lenne, mint most...

"A mai nap jól indult, de aztán felkeltem."

"Megváltoztatva a rutindolgok végzésének a módját, meglátod, új ember növekszik benned."

Na, végre egy kis szórakozás. Egy jó kis spanyol bajnoki. :)

Hajrá Madrid!

Komolyan, ennyire durva gyötrődést, egy meleg családi otthonban, szülőkkel, saját szóbával még nem láttam, mint amit én magam tudok produkálni. Miért tudja magát mindenki feltalálni? Persze, nekem nincs hobbim, és már nem is ott élek ahol boldog voltam, de akkor is. Ááá, lassan nekiállok gyöngyöt fűzni vagy falevelet gyűjteni...

Na, kb.

Az élet minősége apróságokon múlik.

Remélem attól függetlenül, hogy nem a legnagyobb izgalmakat szeretném itt közzé tenni, néhányan elolvassák amit írok, mivel érdekelne most mások véleménye.

Amióta itthon vagyok, nem találom a helyem. Ennek persze oka van, hiszen 3 évig az egyetemen fiatalok között éltem, most pedig a szüleimmel vagyok kénytelen élni. Ezalatt a három év alatt eljött az a változás idehaza, hogy minden régi ismerősöm párkapcsolatba lépett, emiatt természetesen nem én vagyok az első, sem a második és még a csak a harmadik sem az életükben. Nincs rám idejük. De mikor panaszkodok mondjuk msn-en, akkor mondják, hogy találjam fel magam, olvassak, filmezzek, tévézzek. Nem tehetek róla, nekem ez az "otthon ülő" életmód nem fekszik egy cseppet sem. Mondjuk abban is biztos vagyok, hogy bennem van a hiba, mert lehetne valamit csinálni, csak sajnos nekem minden program unalmas, ha egyedül kell csinálni. Szörnyű. Talán kéne egy barátnő? De az sem hullik az ember ölébe...

https://www.youtube.com/watch?v=iY6VroKoB8E

Hm...első bejegyzés. Ez a legérdekesebb, hiszen az ember általában nem tudja, hogy és miként kezdjen el írni. Emellet megígértem, hogy semmi érdekeset nem fogok írni. Ennek az ígéretnek mondjuk most nem nehéz eleget tennem, hiszem egy átlagos szombati nap van, amikor általában nem történik semmi. Bár sokan elmennek szórakozni, hiszen letelt a hét, kieresztik a gőzt. De én, nem. Nincs mit kiereszteni, hiszen az első nyár problémáival küzdök az egyetem után, álláskeresés, beilleszkedés újra,  a szülői házba, régi ismerősökkel való kapcsolatfelvétel. Ezekkel a "problémákkal" küzdök mostanság.

A mai nap, viszont remekül indult számomra, hiszen a hosszú meleg időszak után végre egy esős napra ébredtem, amit imádok. Az emberek nagyrésze ilyenkor panaszkodik, hogy nem lehet semmit csinálni, otthon kell ülni, de én szeretem. Megnyugtat. Gondoltam ezt megosztom, hiszen ez sem tartozik az izgalmas információk közé. Azért egy esős képet illesztek ide, hogy legyen egy átfogó kép erről a hangulatról.

"A gyorsan szerelembe eső ember egyik hibája, hogy képzelt dolgokba lesz szerelmes."