Hétfő van, augusztus 31. Holnap kezdődik elvileg a tanítás, bár néhol már elindul a tanév. Én itthon vagyok. Csinálom az itthoni tennivalókat, fát vágtam, kicsit rendbe raktam a lakást, nézem az álláshírdetéseket, de semmi. Elég elkeserítő. Persze rengeteg embernek nincs munkája, és ebben az időszakban, amit úgymond "válságnak" neveznek nem is meglepő. De azért mégis rossz. 22 évesen, diplomával a zsebemben nem jó üldögélni, látni, hallani, hogy mindenki megy suliba vagy dolgozni. Bennem is itt van a tettvágy, csinálnék valami hasznosat. Persze a favágás is hasznos, de ez csak átmeneti és persze nem az a tervem, hogy mindig ezt csináljam. Munka közben kaptam egy telefonhívást, egy jóbarátom hívott. Kedvenc városomból, ahova 3 évig jártam egyetemre, onnan hívott, hogy menjek és találkozzunk, rosszalkodjunk egyet, ahogy ő mondta. Elmondtam neki, hogy én már nem vagyok ott és nem is leszek egy darabig mert a jelenlegi problémáimmal küzdök. Megértette persze, mást nem is tehet, de ő sem volt boldog. És mindig ez van. Próbálok nem gondolni arra, hogy már elmúlt, de az élet nem engedi, hiszen mindig látok valamit, hallok valamit vagy kapok egy hasonló hívást és azonnal eszembe jut minden szép, ami már elmúlt.
A mai nap hasonlóan egy unalmas, eseménytelen, szürkénél is szürkébb hétköznap lesz mint a korábbi napok. Csak reménykedem, hogy lesz valami változás. De midezektől függetlenül, nagyon hiányzik, hiányzik ami volt az elmúlt években...
"Furcsa, mennyire fáj, amikor egy barát elköltözik - és amit hátrahagy, csupán a csend."
Utolsó kommentek